vienne

Ismét útnak indultunk.

Itt a tavasz, alig vártuk, hogy kiszabaduljunk a városokból és az igazi napos, virágos tavasszal találkozzunk. Az út első, hosszabb és unalmasabb szakaszát TGV-vel tettük meg és Rennes-ben bérelt autóval kezdtük meg Bretagne felfedezését. Az első elragadtatás Paimpolnál következett be: az utolsó kanyar után, épp ahogy beérünk a városba, jobbra feltárul a tenger az előtérben a Beauport apátság romjaival. Lélegzet elállító...

 

Kedvesem távoli családjánál laktunk, La Roche Derrienben, ami csuda "praktikusan" helyezkedik el az északi part, a Côtes d'Armor látnivalói felkereséséhez. Csillagtúrákat tettünk minden nap egy újabb nagyváros, illetve a közeli tengerpartok és falusi templomok, kálváriák felkeresésére. Bretagne északi része csupa domb és lanka, nagyon változatos, kedves tájék, bár a tavasz még csak mutatóban volt jelen. A pulcsik és kabátok az erős szél ellen nem bizonyultak mindig igazán ellenállónak. Az utakat az illatos sülzanót szúrós, sárga virágokkal borított cserjéje kíséri, a tengerpart varázslatos és nagyon változatos. A legizgalmasabb talán a Perros-Guirec melletti Ploumanach, ahol a rózsaszínes gránittömbök hatalmas, lágy formájú kavicshegyekként magasodnak. A növényzettel az erős tengeri szél nagyon keményen bánik, torzult törzsű fák és alacsony aljnövényzet jellemzi. Az embert azonban ez sem tántorítja el, hogy lakásul válassza a legzordabb tájakat...

A legjobb mégiscsak az volt, hogy szél ide, szél oda, az autóból megláttunk egy tengerpartot, vagy egy templomtornyot és azonnal megálltunk körülnézni. Teljesen váratlan, ismeretlen helyeket fedeztünk így fel, távol kitűzött célpontunktól és mivel az igazi szezon még nem kezdődött el, szinte egyedül barangolhattunk a sziklák között.

 

Bretagne-ban tudja az utazó, hogy évezredek óta lakott földön jár. Közhelyszerű is mindez, de ha ott járunk, mégis nekiállunk magunktól keresni a jeleket, a helyszíneket, ahol a természettel talán mi is különleges kapcsolatba léphetünk. Nem kis utat jártunk be, erdőn, mezőn át, nem különösebben pontosan kitáblázott ösvényeken jártunk, hogy megtaláljuk Plouaret dolmenjét. A mohos ágas-bogas fa alatt nyugvó kövek fenséges hatást keltettek. Nem volt azonban elég, tovább kutattunk, és így találtuk meg a (számunkra) egyik legizgalmasabb helyszínt: a Penvern melletti St. Uzec településtől és egyben a tengertől nem messze álló megkeresztelt menhirt! A többezer éves emlék a XVIII. században új vallásra tért: felső egynegyedét a szenvedés eszközeinek ábrázolása borítja, tetejét pedig egy feszület uralja.

A breton táj szent. Attól az, hogy lakói annak tekintik/tekintették. Nincs útkereszteződés faragott kereszt, esetleg keresztek nélkül. A helyi gránitból készültek, formáikat a szél és az eső finoman megybemosta, de azért kivehetők az előoldalon megfeszített Krisztus, a hátoldalon álló Szűz Mária alakjai.

A bretonok szentjei viszont ismeretlenek a nem helybéliek számára: Szt. Tugdual, Szt. Tunvel, Szt. Guirec, Szt. Gonéry, Szt. Trémeur ünnepei az átlagos európai nap- és névtárakban nem szerepelnek. Róluk viszonylag könnyű nem tudomást venni, de a helynevek már fogósabb kérdés. Megjegyezhetetlenek és kiejthetetlenek.  Egyik este sem tudtuk térkép nélkül elmesélni, merre jártunk... Megnyugtatásomra megtudtam, hogy a franciák sem igen tudják, mit kezdjenek velük. Talán az új generáció. A nagyszülőket még tiltották anyanyelvük használatától, de vendéglátóink gyerekei már tanulják az iskolában a nyelvet, a táncokat.

 

Perros-Guirec az egyik leglátogatottabb turistaközpont az északi parton, sziklaormait elegáns villák uralják elképzelhetetlenül fenséges "örökpanorámával" a tengerre nézve. A belváros kevésbé eredeti mára, de kicsiny Szent Jakab temploma (és egy tál tejszínes kagyló) miatt megérte parkolót keresni. Az apró épület az európai kereszténység szinte minden korszakából őriz valami nagyon kedveset és eredetit. A XI-XII. századi hajókat elválasztó pillérek a déli oldalon naív egyszerűségű faragványokkal vannak díszítve, míg az északi oldal fejezetei különleges "szalag-szerű" kialakítást kaptak. A templomhajókat a breton templomok többségéhez hasonlóan hajótestre emlékeztető faboltozatok fedik. Szintén helyi sajátosság, hogy az oldalhajókat a főhajó boltozatára merőleges boltozatokkal zárták le, a külső oldalhomolokzatokat pedig ennek következtében változatosan csipkézett kis oromzatok alkotják. Mivel ezek a változtatások, bővítések az eredetileg középkori épületeken a XVI-XVII. század idején történtek, az oldalhajók ablakai, külső faragványai a későgótika, vagy méginkább a reneszánsz és a manierizmus jegyében születtek, kagylókkal, gyümölcsfüzérekkel, puttókal, sőt divatos kalapos urakkal díszítettek. (néhány példa: Kerfons, Ploulec'h, Bulat-Pestivien, Kergrist-Moëlou, Guingamp, Runan, Botlézan...)

Hogy az építményeket megértsük, azt is kell mondani, hogy a templomokhoz nem egyszer a "karnert", csontházat is hozzáépítették. A kis ballusztrádokkal áttört falú bővítmények szinte állandó elemei a tájegység templomainak.

 

A Côtes d'Armor egyik legfontosabb városa, Lannion a tengertől távolabb fekszik, csupa domb és hullámzás. Faragott favázas, karcsú, oromzatos házacskák sorakoznak terein és utcáin, de a legjobban mégis a belvárostól egy nagy völgy által elválasztott Brélévenez településrész  tetszett. A 140 lépcsőfokon felfelé sétálva igazi breton kőházak sorakoznak csupa virág előkertekkel. A lépcsőjárók jutalma a palával fedett háztetők százainak látványa és a szintén középkori eredetű, még a templomos renddel is kapcsolatba hozott temploma. Az épület mellett egy érdekes sírfeliratra és a hozzá tartozó képre lettünk figyelmesek: a breton népviseletű fehér kednőt viselő nő 42 évesen halt meg jeruzsálemi remeteségében!

 

Tréguier csupán néhány kilométerre fekszik vendéglátóink otthonától. Szombat délelőtt, a piac idején érkeztünk. Kis késéssel indultunk, ezért azonnal berohantunk a székesegyház rokonok által jó előre beharangozott kerengőjébe. A mai kisváros egykor jelentős püspöki székhely volt, ennek kanonokjai építtették a XV. században. A körfolyosón az egykori főpapok illetve mecénások egészalakos faragványokkal díszített sírjai sorakoznak. A végre megjelenő napsütésben  valóban gyönyörű élmény volt. ... Aztán kisiettünk a piacra, de már csak a tengeri herkentyűk alatti jeget takarító árusokat találtuk a téren. Így visszatértünk megkeresni a jogászok védőszentjének, Szent Ívónak a koponyáját.

 

A városok azonban nem voltak a legjellemzőbb célpontjaink Bretagne-ban. Sokat hallottam már a breton kálváriákról és egy régebbi, hátizsákos utazásom során láttam is már néhányat, de feltétlen szerettem volna új felfedezéseket tenni és megmutatni ezeket Kedvesemnek is. Mint kiderült a Côtes d'Armor nem a legtipikusabb lelőhelye ezeknek a különleges faragványoknak. nyugatabbra, Finistère megyében sokkal nagyobb számban fordulnak elő. Sikerült azért jónéhány gyönyörű templomot és a kertjükben dúsan faragott kereszteket találni. Ez ugyanis a breton kálvária: Krisztus keresztjét sok-sok figurával, a bibliai leírás szerinti szereplőkkel veszik körül. A szerényebb változatokon Mária és Szent János apostol a kísérői, de az igazi nagy együttesek többemeletes építmények is lehetnek és végigkísérik a nézőt Krisztus életének főbb eseményein. Színház, oltár, kegyeleti hely, melyet nem feltétlenül képzett mesterek készítettek, épp ezért bájosak és személyesek. Érdekes előzménye születésüknek a  Bretagne és Flandria közötti több évszázdos élénk kereskedelmi kapcsolat, mely révén a flamand művészet hatása a breton vidék művészetére hatással lehetett. (néhány szép példa a környékről: Runan, Pestivien, Kergrist-Moëlou)

 

A friss levegő, a tenger színe, a tündéri faragványok, a templomok meleg hangulata, a templomkertek zöldje vonzottak, maradjunk még, de a tavaszi szünetben még át kellett vágnunk majd egész Franciaországon, hogy időben megérkezzünk. Búcsúzóul találtunk egy falucskát, Bulat-Pestivient ahol a templomtoronyig bejárhattuk az épületet, és az egyori pogány-szent tájban "megkeresztelt" forrásokra leltünk. Bretagne-t végül délkelet felé hagytuk el, átvágva a híres erdőn, a Broceliande-on, ahol egykor Arthur király megkapta az Excaliburt és ahol nem kisebb látványosságok találhatók, mint Merlin  varázsló sírja és a Fiatalság forrása.... Most már biztosan lesz elég időnk, visszatérünk további felfedezésekre Bretagne-ba!

 

 

Brocante! Azaz régiségvásár. Más néven "vide grenier", azaz a padlás kiürítése.
Ilyen, így nincs Magyarországon, pedig az egyik legkellemesebb időtöltés, alkalmas nézelődésre, nevetésre, beszélgetésre, egy kis alkudozásra és az ember mindig elégedetten tér haza. Csak jó vásárt csinálhat. Nem hivatalos, állandó helyen és résztvevőkkel zajlik, mint például az Ecseri, hanem egy spontán - persze előre meghirdetett és szervezett - esemény, amire mindenki hivatalos. Szinte minden város, sőt városrész megrendezi évi 2-3 brocante-ját. Az ősz és a tavasz a legalkalmasabb időszak, mert nincs sem túl meleg, sem túl hideg a hosszú álldogáláshoz, kószáláshoz. Mindenki, de tényleg, minden korosztály s legalábbis majdnem minden társadalmi réteg részt vesz rajta, kipakolja amire nincs szüksége: régi játékok, evőeszközök, könyvek, ruhák, bútorok, stb. Találkoztunk középiskolai tanár kollégával, aki gyerekei kinőtt ruhát árulta, és egy gyerekcsapattal is, akik nyilván szüleikkel érkeztek, és aprópénzért alaposan becsomagolt apróságokat horgászni lehetett náluk. Az árak nevetségesen alacsonyak, mert a vásár nem arról szól, hogy az eladók meggazdagodjanak, hanem arról, hogy az általuk már nem használt tárgyak ne a szemétbe kerüljenek, ne is dohosodjanak tovább egy ládában vagy egy szekrény mélyén, hanem valaki használja őket, örüljön nekik. Egy amúgy nem szegény társadalom gazdaságos, emberséges és emberi ötlete. Persze találkoztunk néhány magasabb árhoz ragaszkodó, talán hivatásos árussal megbújva az alkalmi vásározók között, de igazán nem ez az általános. Szinte mindig szól valahol a zene, az árusok az amúgy eladásra szánt székeken üldögélve diskurálnak, míg a vásárló tömeg sétál, próbál, válogat, majd alkudni kezd. Jó hangulatú, igazi élő társadalmi esemény.
Hogy mennyi mindent lenne kedvem kihozni ide! Otthon nincs szívünk megválni a régi gyerekkönyvektől, játékoktól, az egykori kedvenc és még használható ruháktól. Ha tudnám, hogy valaki örül neki, használni fogja, nem sajnálnám odaadni őket. Meg otthon talán több az igazán rászoruló is, kiknek valóban sokat jelent, hogy ennyire olcsón kaphassanak meg ruhát, cipőt! No cipőt én is vettem. Azóta is kedvencem egy majdnem új, igen márkás hasított bőr darab, amit 3 euróért találtam Sainte-Colombe-ban. Így szereltük fel a még kicsit üres lakást is éjjeli szekrényekkel, innen van kényelmes, fonott ülőkés, hát- és kartámlás székünk az íróasztalokhoz, és az itt vásárolt könyveket olvasgatja mostanában Kedvesem, ha valahova elutazunk hétvégére, no meg esténként. Gyerekkori kedvenceit pedig a papírdobozok alján talált CD-ken és videókon mutatja meg nekem a hideg napokon.

A másik kedvenc helyem a vienne-i piac. Szombaton tartják, korán reggeltől délig. Az egész belvárost lezárják ilyenkor, hivatalosan éjjel 3-tól van behajtási tilalom. Hogy csinálják? Péntek éjfélkor még rendesen tele vannak az utcák kocsival, de szombaton már csak az árusok kisbuszait és sátrait látni mindenütt. Alig lehet mozogni. Azt hiszem, helikopterről lenne jó egyszer megnézni. Mi a belvárosban lakunk, ha rosszabban alszunk, fel is ébredünk néha hajnalban az árusok érkezésére, a kocsik zajára, és a reggelit - kivéve az igazán hideg reggeleket, amikor szorosan bezárva tarjuk az ablakot - már a sült csirke finoman bekúszó illatában költjük el. A piac tényleg itt van alattunk, az ablakból látom a megrakott kosarakkal közlekedő embereket, a hentes előtt kígyózó sorokat, bár a legjobb kilátás a városi könyvtár olvasóterméből nyílik. Egyszer meg is kértem őket, hogy fotózhassak, és az olvasótermi felügyelő teljes természetességgel tolta félre az asztalokat, hogy jobban az ablakhoz férjek.

Ez a Place Miremont, a vásár kellős közepe. Részben kistermelők, részben hivatalos árusok foglalják el. A tér "alul" csendesebb, itt van kedvenc osztriga- és kagylóárusunk, aki pontosan a herkentyűkhöz illő, finom bort is kínál (Picpoul de Pinet), míg a felső része az arab árusok kiabálásától hangos. Kosarakba kimérve, "kedvezményesen" árulnak mindent. Eleinte azt hittem, itt nem is lehet kisebb mennyiséget vásárolni, kénytelen az ember mindenből 2-3 kilót hazavinni. Nem árt a józanság, mert nem csak a jó vásár számít, de az is, hogy meg tudjuk-e enni 1 hét alatt a vásárfiát. Itt aztán szó sincs a környezetvédelemről, mindent azonnal nylon zacskóba akarnak tölteni. Még most is tanulom, hogy miután kértem, villámgyorsan rá kell vágnom, hogy én a kosaramba rakom az árut, mert különben vagy 10 zacskóval gyalogolhatok haza!
Később felfedeztem, hogy a Place Mitterrand, a közeli kisebb tér a városházával kicsit csendesebb és barátságosabb. Itt valódi ős- és kistermelők vannak, az ár olykor kicsit magasabb, de hatalmas a választék a piros körtéktől kezdve a sütőtök minden fajtájáig (ősz van...). Van egy kedvenc árusom, egy idős bácsi, akinél a krumplit szoktam venni, és aki mindig rávesz, hogy vegyek még...
A város déli részén, a Place St. Pierre-en van az arab piac. A közönség ugyanaz mint másutt, de az árusok különleges portékákat árulnak. Rengeteg a fűszer, a szárított gyümölcs és az olivabogyó minden változata kapható. A magvak, gyökerek és kencék nagy részéről azt sem tudom, micsoda. Mégis szinte mindig lesétálok ide, és ha mást nem, egy csokor mentát viszek haza teának, vagy a desszertek mellé. A három nagyobb helyszínt számos sátrakkal megrakott utca köti össze, ahol mindenféle ruhanemű, háztartási apróság, bőráru és kozmetikai szer kapható. Ezeket is többször végignéztem már, de azért az igazi kedvenc az illatos főtér. A felénk eső sarkon egy árus minden hétvégén egzotikus ételeket árul. Cous-cous, paella, különböző rákokkal és kagylókkal gazdagított egytálételek kaphatók nála. Ő igazán otthon van a piacon. Mindig hosszú sor áll a kocsija előtt, és pedig mindenkivel elbeszélget. Ennek ellenére, soha senkit nem láttam türelmetlenkedni. A piac végeztével, az összepakolás közben mindig ugyanazt az Edit Piaff chansont énekelgeti: Allez, venez Milord! ...

Dél körül aztán egyszer csak hangosabb fokozatra váltanak a Place Miremont felső részén az árusok, még olcsóbban kínálják a kosarakba rendezett gyümölcsöket, hátha sikerül eladni mind. Fél 1 felé csökken a tömeg és megjelennek a takarító gépek. Én már csak az ablakból hallom, hogyan vonul el a megkönnyebbült karaván. Aztán pillanatok alatt mindent "kifényesítenek", felmossák az utcát, egy salátalevél nem marad a földön. Délután kettőkor pedig kinyitják a belvárosi utcákat lezáró kis sorompókat és az addigra már sorban álló autók 10 perc alatt elfoglalják a parkolóhelyeket. Van egy kis csendes ebédszünetnyi idő, és aztán megkezdődnek a szombat délutáni vásárlások.

Néhány napra elbújtunk a világ elől. Kitört az őszi szünet és így végre nagyobb léptékű kalandokat tervezhettünk. Nem akartunk nagyon messzire menni, mert nem ismerjük még a tágabb környéket sem. Irány Drôme és Ardèche, a két közeli, tőlünk kicsit délre fekvő tartomány, nem messzebb, mint 100-150 km-re. Két (sőt három) teljesen különböző vidékre kerültünk. Még időutazásnak is tűnt az egész. Drôme hegyvidéke, Diois, a szűkebb tájegység a Vercors déli részén vad sziklás táj, amit teljesen hatalmába kerített az ősz. Fényképen visszaadhatatlan, harsány színorgia, a mélységek és magasságok fenségessége. Ardèche dombvidéke finomabb formákkal és sokkal visszafogottabb színvilággal várt, itt még nem engedte szabadon teljes eszköztárát az ősz. Ez részben annak is köszönhető, hogy az alacsonyabban fekvő, melegebb tájegység provence-i klímájú és növényzetű. A domboldalakat olajfa-ültetvények borítják, kertekben ciprusok és mandulafenyők magasodnak, az utakat pedig rozmaring és leander szegélyezik. Utunk legdélebbi pontján, Nyons-ban olyan virágillat lengett a levegőben, mintha augusztusban lettünk volna.

A kikapcsolódás minden lehetősége adott volt tehát. Glandage-ban (lásd. fotóalbum: Drôme en automne - ősszel) laktunk, ami egy kb. 900 m magas völgyben fekvő falucska, és amit gyakorlatilag csak sziklákkal övezett, vadregényes szurdokon („Gorges de Gats”) keresztül lehet megközelíteni. Minden reggeli után sétáltunk egyet, fotóztuk a frissen szántott földből felszálló párát, tornyos vendégházunkat, a sziklás csúcsokon átbukó felhőket. Egyik reggel „feljebb”, azaz a hegyek, és nem a szurdok felé indultunk. Néhány km után Grimone falucskája, egy igazi „hameau”, azaz lak húzódott az út mellett. Néhány ház, talán 10, egy pékség és egy pici templom. Ennyi az egész, de a völgyben tartozik hozzá egy malom is. Nagyszerű együttműködésben élhetnek, illetve élhettek egyszer. Ma leginkább üdülőfalu, de ez nem is annyira egyértelmű, mint egy magyarnak tűnik. Az utóbbi napok tapasztalata szerint sok-sok ilyen kis település-szerű, majdnem falunyi kis együttes él és virul, melyek életvitele részben még eredeti: állattartás, mezőgazdaság. Annyira spontánnak és kedvesnek láttam őket! Van egyfajta esetlenség, illetve szabálytalanság abban, ahogy a házak épülnek, bővülnek, egy kicsit középkori módon. Üzlet persze nincs bennük – a pék egészen kivételes volt itt –, és sötétedés után szinte észrevétlenül elbújnak a hegyek között.

Mindez több volt, mint romantikus. Betöltött a látvány, folyamatosan kerestem, hogyan adható vissza a fotón mindez, mitől is eredeti, és aztán kifogásokat kerestem, hogy magam előtt kimagyarázzam magam, ha egyszerűen a szép kategóriájába tartozik az eredmény. Sajnos itt készített fotóim java része, megállapítottam, „képeslap” jellegű.

Diois elragadóan kedves vidék a Vercors déli lábainál. Lélegzetelállító sziklái tövében számtalan kis középkori falucska épült (Châtillon-en-Diois, Pontaix), szinte minden sarkon a hegyekből lecsorgó friss ivóvízzel csordogáló kúttal. Jellegzetesek a kisebb dombokra települt falvak, városok, „village perché” (Aurel), melyek szépségükkel teljesen lehetetlenné teszik, hogy ne gyűljön tovább a képeslap-fotók száma.

A környék központja Die városa, egy kicsit álmos település, ahova minden nap kénytelenek voltunk elmenni. A sok újdonság között, amit Franciaországban tapasztal az ember, itt többel is szembe kellett néznünk. Ilyen például, hogy déli 12 és du. 2 között minden bezár. Annyira, hogy a tervezett piknik hozzávalóihoz egyetlen útba eső faluban sem találtunk nyitott üzletet. Die kisboltjai mentettek meg bennünket. Így jártunk az éttermekkel is. Ha délután éheztünk meg, egyet sem találtunk nyitva, de a kisebb falvakban még az út menti vendéglátóhelyek is éves szabadságukra mentek október közepétől, így Die-ig kellett utazni, hogy este egy jót ehessünk (sikerült!). A szezonon kívüliség engem különösen rosszul érintett. Megszállott román kori templom-látogató vagyok, és rendkívüli módon bosszankodtam, mikor a belsőben található faragványok leírásának elolvasását követően megpróbáltam benyitni. Majd minden templomkilincset hiába ráztam. A sokat említett Die-ben az archeológiai múzeum - telis-tele római-kori maradványokkal - októbertől tavaszig teljesen zárva tart. A városban tett negyedik látogatásunk esett egybe azzal a nappal, amikor hetente egyszer beengedik a látogatókat a püspöki palota (ma városháza) magánkápolnájába, ahol egy 12. századi padlómozaik látható. A kép a bibliai négy folyam megszemélyesítését ábrázolja, csodálatosan gazdag ikonográfiával. Ismét átéltem a lelkesedést, amit művészettörténeti tanulmányaim során éreztem. Szerencsénkre ez a látogatás egybeesett a heti piac idejével, így a francia tipikusságok ezúttal felettébb kellemes megtapasztalása következett.

A die-i mozaik gazdag ikonográfiája válasz volt egy épp előző esti beszélgetésre, amit Kedvesemmel folytattam. Elkalandoztunk ugyanis dél felé, és a számos elvarázsolóan szép, kanyargós sikátor, lépcső fel, boltozott utcarészlet le, faragott ablakkeret (Saillans, Bourdeaux) után egy meghökkentő templomhoz érkeztünk. Comps településtől távolabb épült egy „kopasz” domb tetején, végén, úgy hogy szinte 360 °-os szögben nem csak hogy látható volt, de uralta a tájat, méltóan válaszolt a környező hegyvonulatoknak. Formája görögkeresztre emlékeztetett (hosszhajója hiányzott), és rendkívül egyszerű, kubusos, geometrikus formájával szinte tökéletes volt. Csak messziről „lehetett” fényképezni, úgy éreztem, teret kíván, aurája van. Mitöbb, nyitva volt! Hosszan maradtunk, különösen én nem tudtam addig elszakadni a látványtól, míg gyakorlatilag az orrunk hegyéig nem lehetett látni a sötétben. Hazafelé a román kori, és egyáltalán a „régi” építészetről beszéltünk, azon belül az egyháziról. Építői, építtetői vajon mennyire voltak tudatában annak, miért helyezik ide és miért éppen ilyen? Mit üzent egykor, miért érint meg ma? Számomra Comps a kitűnő emberismeret, az építészeti szakértelem és az egyház által közvetítendő üzenet frappáns és érthető megfogalmazásának, találkozásának példája volt.

Azért nem csak a kultúrát igyekeztünk megismerni Drôme-ban. Már csak azért sem, mert olyan ragyogóan szép volt körülöttünk minden, annyira változatos és egyedülálló volt a természet! Minden nap lehetőleg valahol „kint” ebédeltünk. Megfelelő patakpartot keresni nem volt különösebben nehéz. Túráink közül a leglátványosabb a „Cirque d'Archiane”, az archiane-i „kör” volt, mely egy tágas völgykatlan leszakadó, fehér sziklákkal övezve. Eleinte csak egy kis sétát terveztünk benne, de úgy ragyogott a nap, annyira változatosak voltak a színek és olyan csalogatóak a sziklák, hogy addig folytattuk, míg körbe nem jártuk az egészet. A sziklák pala-szerű, rétegesen repedező kőzetből állnak, és hol lépcsőszerűen töredezett platókat alkotnak, hol apró lapos kőrengetegként tornyosulnak a kőfalak előtt. A séta élő földrajz óra volt. Történelemmel vegyített földrajzzal találkoztunk Luc-en-Diois-ban, ahol egy 15. századi földrengés valami csodálatos kő-káoszt teremtett (így hívják hivatalosan is). Ide már csak a korai este leszálltakor érkeztünk meg, és mondhatom, még kaotikusabbnak, sejtelmesebbnek tűnt a kőrengeteg.

Az „elvarázsolt” helyekben bővelkedő túránkon, egy minden színben tündöklő völgyben felfedeztük Valcroissant apátságát. Ide is lelkesen jöttünk, míg meg nem láttuk a „Privé”, azaz „magánterület” kiírást. A tábla sajnos messze volt az épülettől ahhoz, hogy igazán kibontakozhatott volna, így Kedvesem vállalkozókedvében bízhattam csak. Bemerészkedett, és mivel senkit sem talált, behívott engem is. Aztán felfedeztük, hogy „gite”-ként, azaz vendégházként működik az épületegyüttes, így nem éreztük már annyira betolakodónak magunkat. Könnyen azonosítottuk a káptalantermet, melynek finom, egyszerű román boltívei nyíltak a belső udvarra és Kedvesem továbbra is bátran kinyitott egy ajtót, ami mögött a templomot sejtettük. Az alaprajzhoz azonban nem illett a dolog. Ki is derült, hogy a refektóriumot találtuk meg! De hol a templom? A káptalanteremhez csatlakozó épület emeleti ablakaiból szalmabálák dudorodnak ki. Körbejártunk, a szokásos – mindig új – patakparton megebédeltünk, aztán még egyszer nekiveselkedtünk. Végre előkerült valaki, egy mesterember, akit meg lehetett szólítani. A házigazda volt, és egy kicsit vonakodva, majd nagyon kedvesen egyre többet mutatott meg az 1700-as évektől farmként használt épületekből. A templomot két szintre osztották, és a munkagépek és szalmabálák, az emeleten tartózkodtak. Sajnos a boltozatokról csak az udvaron heverő fejezetek tanúskodnak. A műhelyből pedig kibontakozott az egykori kereszthajó is. Mikor a refektóriumot mutatta meg, nem árultuk el, hogy már jártunk benne. Így legalább nyugodtan készíthettem néhány részletfotót a freskómaradványokról.

Nem írtam még egy sort sem Châtillon-en-Diois-ról, pedig naponta többször is átgurultunk rajta, lévén az utolsó település Glandage előtt. Átgurultunk, de azért egyszer meg is álltunk. Nem is tehettünk máshogy, mert a főút le volt zárva a „Foire d'Automne”, azaz az Őszi Vásár miatt. Valószínűleg Châtillon legnagyobb eseménye, örülök, hogy részt vehettünk rajta. Mivel mégiscsak középkori város, nem rohantunk a piacra, a szokásos körsétánkkal kezdtünk: a kacskaringós és minden sarkon további felfedezésre hívogató utcákon egyre magasabbra, a kisváros legmagasabb pontjáig másztunk, majd elkezdtünk lefelé „csorogni”. A főtérre érve a vásár kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon tetszett, csupa helyi termelő árulta a finomságokat, nagyon beszélgetős kedvükben voltak, mindent megkóstoltattak. Lehetett bennem valami idegenszerű, mert miközben egy szalámiárussal beszélgettünk, a hátunk mögött nevetést hallottunk. Hátra fordultam, mire egy mögöttem álló férfi – sajt és szalámi-árus – megkérdezte, mivel foglalkozom. Az egy pillanatnyi meglepett csendben megszólalt: - Párizsi tanítónő?, - Nem!, - Nyertem! -kiáltott. Ennyire elütnék a helyiektől? … Innen jut eszembe az egyik legfontosabb helyi termék, melyet nagy mennyiségben árultak az utcákon: a dió. Gyenge szójáték, de mivel nem ismertem Diois nevét korábban, mankónak a tanuláshoz jól jött: Diois a dió hazája! Ennyi diófát életemben nem láttam. Őszi kirándulásaim egyik legnagyobb élménye a friss dió. Semmihez sem hasonlítható puhasága, üde, olajos íze. No itt minden nap dagadtra tömhettem a zsebeimet, hogy feltankoljam magam a napi adaggal. Nagyon hiányolom máris!

4 nap után továbbindultunk, a szünet következő kitűzött állomása, az Ardèche-ben foglalt vendégház, „gite” várt bennünket. Megálltunk egyszer La Charce váránál és megittunk egy kávét La Motte-Chalançonban. A sziklás tájék lassan elmaradt mögöttünk. Átkeltünk egy gyönyörű szurdokon a l'Oule folyócska mentén és kiértünk a „nagy”, zöldebb tájjal övezett országútra, mely Nyons felé vezetett.